Nincs nyomorultabb nyomorúság, mint a szomorúság.
Bármennyire fájdalmas, bármennyire szomorú ezen az érthetetlen világon élni, mégis gyönyörű, s mi mégis roppantul szeretnénk boldogok lenni és egymást szeretni.
A szomorúság is csak olyan hólyag, hogy ha nagyon feszül, elpukkad.
Tudod kedves, ha rám nézel fénytelen szomorú szemmel, úgy vagyok én is egyedül minden kérdésemmel.
A boldogság csak mese, a boldogtalanság az igazi sztori.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!
Üres a fejem, a lelkem árva,
Egy nehéz súly húz vissza a magányba,
És hatalmába kerít engem a bánat
Teljesen felemészt az önsajnálat.
Ellenség,jóbarát,végeztem veletek,senkit nem gyűlőlők,senkit nem szeretek.
Minden könnycsepp Ő érte születik,S miután arcomon lefolyikMeghal! Mint szívemben a remény,Mert Ő soha nem lesz az enyém.
Van, akinek a könnye kicsordul a fényben,
és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.
Rejtegetem szívem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot,
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!
Szomorúnak vagyok szép csak egyedül igazán elmémben...